Aranycsapat a terror idején

Képzeljük el, hogy ma a magyar válogatott a világ messze legerősebb, legzseniálisabb csapata. És közben megtört, megfélemlített, látszólag aranyéletet élő, de bármikor letartóztatható, erőszakkal beszervezhető, megalázható játékosokból áll. Van olyan tagja, aki pár éve még a politikai rendőrség kényszerrel besorozott tisztje volt (Hidegkuti Nándor). Egyik csapattársát korábban internálták (Lóránt Gyula), a másikat letartóztatta, majd elengedte ugyanaz az „államvédelem” (Grosics Gyula). Másokat erőszakkal „raboltak el” szeretett klubjukból (Deák Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán), egyikükből később besúgót „kreáltak” (Czibor). Volt társuk, akit már a nagy sikerek idejére kivégeztek (Szűcs Sándor), más, túlélve a szovjet kényszermunkatábort, nemigen tetszett a rendszerhű szövetségi kapitánynak (Sebes Gusztáv), így nem lehetett válogatott (Raduly József). Voltak, akik még időben elmenekültek az országból (Kubala László), mások pedig hiába voltak világklasszisok, nem volt esélyük bekerülni a nemzeti csapatba. Ez (is) volt az Aranycsapat.

Mező Gábor új könyve visszavezet egy szörnyű korszakba, a Rákosi-diktatúrába, korábban már ismert és teljesen ismeretlen történeteket, tragédiákat felidézve. De a végkicsengés mégsem keserű: bár az Aranycsapat klasszisai csak a pályán lehettek szabadok, varázslatos játékukkal hitet, reményt, boldogságot adtak egy sötétségre és félelemre kárhoztatott nemzet számára.